Wednesday, 21 June 2017

A német Clemenceau

J.F. Montgomery ír egy gondolatmenetet a Hungary, The Unwilling Satellite című könyvében, amelynek lényege, hogy a magyarok a két tűz között mindig tisztábban látnak és rendszerint igazuk is van. Ezt a tételt hidegrázósan bizonyítja Herczeg Ferenc most következő írása, amely először valószínűleg a  Budapesti Hírlap 1929 december 8-i számában jelent meg, de megtalálható a Herczeg-sorozat Tanulmányok című kötetében is.

Ez az írás vádirat, jövőbelátás, segélykiáltás egyben. Nem is az utolsó négy bekezdés lesz az amitől nem fogunk aludni (pedig ezt is fogja okozni) hanem az, hogy rá kell jöjjünk: az itt szereplő országok mentalitása, vaksága, tragédiákat előidéző magatartásformája egyáltalán nem változott azóta sem.

A TIGRIS, AHOGY MI LÁTJUK
Tigrisnek nevezték a hatalmas öreget, nem is ellenségei, akiket földre tiport, inkább tisztelői, akik hízelegni akartak neki. Ő maga szívesen hallotta ezt a gúnynevét és valószínű, hogy az formáló hatással is volt rá, amennyiben arra hajtotta, hogy kegyetlenség és erőszakosság dolgában túl tegyen minden emberi mértéken. Egyébként bizonyos, hogy a metafora nem találó. Semmi sem volt benne az arisztokratikus ragadozó puha acélosságából és titokzatos ravaszságából. Ha már állathasonlat kell, ő inkább vadkan volt. Mondjuk: a kalidóni vadkan. Tüskés, vaksi, kőkemény, csökönyös a végletig. Félelmet és habozást nem ismerő kitartással ment előre és amíg lélekzet volt benne, semmi erő nem tudta volna leverni nyílegyenes útjáról. Vadkan.
A csökönyössége egyébként a rosszmájú filiszteré volt; őt ugyanabból az anyagból gyúrták, mint a kisvárosi házizsarnokot, akihez azonban csak annyira hasonlított, mint az Eiffel-torony a vasúti szemaforhoz. Kissé komikus alak lehetett volna, ha nem olyan rettenetesen önző. Semmiben sem hitt, csak önmagában. A francia politikai világ nagyszerű ösztönei mellett bizonyít, hogy a háború válságos időszakában őt állították a nemzet élére. De még inkább dicséri Párizs politikai érzékét, hogy a győzelem apját nem ültette be a Palais de l‘Elyséebe, hanem hazaküldte a Vendéeba, ahol a háládatlanság nyilvasával a szívében hált megi.
Semmi kétség: a franciákat ő vezette győzelemre és nem terem a Provenceban annyi babér, amennyit ezért meg nem érdemelne nemzetétől. Győzni tudott, igen, de békét kötni nem. Leterítette az ellenséget és mikor az már tehetetlenül fetren- gett a földön, oithatatlan bosszúvággyal újból és újból visszatért hozzá, hogy végiggázoljon rajta.
Azonban az ilyen szertelen, a hullagya- lázással határos gyűlölet összeférhetetlen az igazi nagysággal, amelynek elengedhetetlen föltétele az emberi megértés. Aki nem tudja az életet oly magasról nézni, hogy ellenfelei rohamában meglássa az emberi hajtó erőket, az távol van a nagyságtól. Clémenceau sohasem értette meg a német lelket. Nem is akarta megérteni. Az ő szemében az ellenség nem volt ember, csak boche. El tudta hinni, hogy a Rajnán túl hatvanmillió lélek él, aki már a születésénél fogva erkölcsileg terhelt.
Ahogyan ő viselkedett, midőn a világtörténelem egyik legtragikusabb órájában szorongó szívvel megjelentek előtte a legyőzött nemzetek békeküldöttei, az egy népvándorláskorabeli barbár vezér gyerekes felfuvalkodottságát juttatta eszünkbe.
Képzeljük el, hol tartana ma Európa, ha az a hatalom, amely a fegyverszünet megkötése után Clémenceau kezében volt, egy igazán nagy filozófus-államférfinak jutott volna, amilyenekben Franciaország sohasem szenved hiányt? Mert hiszen kétségtelen, a középhatalmak bukása után volt egy történelmi pillanat, mikor tárva-nyitva állottak az emberiség sorsának kapui. Egy igazi államférfi akkor mindent el tudott volna érni Európa és Franciaország érdekében. Meg tudta volna találni azt az elvi formulát is, amely a francia győzelmet még a legyőzöttek szemében is az emberiség diadalává avatja. Olyan békét tudott volna szerezni, amely összetöri a militárizmust és szédítően magas talapzatra állítja Franciaország dicsőségét.
A tigris vaksi vadkanszeme azonban nem látott mindebből semmit. Ö nem törődött az emberiség sorsával, ő csak Elszász-Lotaringiát látta. Mit neki a civilizáció? A boche fizessen! És elpusztította a német militarizmust, de helyébe állította a franciát, amely semmivel sem emberségesebb cs rokonszenvesebb amannál. Ő a nemzetének jövőjét betonfedezékekkel és drótsövényerdőkkel akarta biztosítani, így újból lefokozta és megmérgezte Európa lelkét és új versenyfegyverkezést indított, amely semmivel sem biztatóbb, mint a háborúelőtti "fegyverkezési hóbort."
A zöldasztalnál úgy viselkedett, mintha csakugyan elképzelhetőnek tartaná, hogy egy hatvanmilliós nagytehetségű és férfias-nemzetet állandóan a rettegés pórázán lehessen tartani.
És a keleteurópai koncepciója? Mi már tudjuk, hogy kontármunka, de előbb- utóbb meg fogják tudni Clémenceau hivatali utódai is, hogy a kisantant olyan kölyke az apatigrisnek, amely mindig fog valamit kérni Franciaországtól és amelytől Franciaország sohasem várhat semmit. 


A világháború és a világbéke azért folyt le olyan katasztrofális módon, mert a nemzetek sorsa óriás energiájú és törpe látókörű férfiak kezében volt. Fölvetem a kérdést: mi lenne, ha a legyőzött Berlinben felbukkanna egy német Clémenceau? Egy államférfi, aki épp olyan csökönyös, vakmerő, gyűlölettel és bosszúvággyal telített, mint francia eredetije? Akiben azonfelül van annyi fanatizáló és szervező lángész, hogy egyesíteni és egy irányba tudja terelni a nemzeti erőket, amelyek ma még ellensúlyozzák egymást?
Elképzelhetetlen ez? Miért? Egy faj, amely Bismarckot szülte, különb meglepetést is szerezhet még a világnak. Hiszen a francia Clémenceau nagyszerűen egyengette a német tigris útját, páratlan agitáló anyagot adva keze ügyébe.
A gyűlölet és bosszúvágy újabb hullámai fogják akkor elárasztani világrészünket? Évtizedekig lesben fogunk megint feküdni egymás kapuja előtt? És végül újabb tűzvész, mészárlás, káosz? Attól mentsen meg Isten, ha már Clémenceau, akinek módjában lett volna, nem tudott megmenteni.
Ha a túlvilági árnyékok bánkódva gondolnak a jóra, amit földi életükben elmulasztottak, akkor a tigrisnek, odafenn a tisztult atmoszférában, ugyancsak fájhat, bogy elmulasztotta a nagyszerű alkalmat, mikor a győzelem apjából a világbéke apjává lehetett volna! 

Adolf Hitler 1929-ben

Átfogalmazvány

Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára rengeteg ajándékot kapott, sok olyat is, ami nem járhatott volna neki joggal. (Nemsoká azt is látni fogjuk, mi mindentől fosztották meg jogtalanul.) Azonban még a kerek évforduló előtt is jutott neki olyasmi, ami nem illette meg. Az 1925-ös első Rákosi-per évfordulójára jelent meg A Rákosi per című kötet, amelyben megtalálhatjuk az Ujság 1925.november 17-i számának egy Rákosiról szóló rövidke karcolatát, vélhetően Fenyő Miksa tollából, azonban alaposan átírva és átfogalmazva, annyira, hogy a kötetben homlokegyenest ellenkező értelmet is kap.


De Rákosit, Vast és a többi kommunistát mindez nem ijeszti. Ők nem félnek az akasztófától. Ők nem saját életüket védik, hanem a proletariátus, a nép ügyét. Rákosi emelt fővel, a kommunizmusba vetett megingathatatlan hittel beszél a bíróság előtt. Magatartásával, szilárdságával és elvhűségével ezúttal ideiglenesen még az osztályellenséget is lefegyverzi. „Az Ujság” ebben az időben ezt írta:

„Nyiltan be kell vallanunk, hogy mi, megcsontosodott polgárok, kissé szégyelljük magunkat Rákosi és társai előtt. Ezek az emberek, akiket halálos veszedelem fenyeget, tudják, hogy nem számíthatnak kegyelemre, de egy szóval sem igyekeznek kisebbíteni azt, amit tettek. Semmit sem tagadnak és mindent vállalnak... Ilyenformán megfosztanak bennünket annak lehetőségétől, hogy megvetéssel nézzünk rájuk. Szégyelljük magunkat, hogy a kommunistáknak megvannak a maguk fanatikusai, akiknek számára az eszme többet ér életüknél. A burzsoá eszmének nincsenek fanatikusai.”
Rákosi és társai magatartása mély benyomást keltett Magyarország és a többi országok dolgozóiban. Mindenütt hatalmas tömegek tiltakoztak az ellen, hogy Rákosi és társai fölött statáriális bíróság ítéljen. A hadbíróság kénytelen volt engedni: határozatot hozott, hogy Rákosi és társai átadandók a polgári bíróságnak.
Az Ujság, 1925. november 17.

A Rákosi Mátyások miatt — mi tagadás — mi megrögzötten polgári emberek egy kicsit szégyeljük magunkat. Mert ime, ezek az emberek, a halál árnyékában, érezve, tudva, hogy irgalomra nem számíthatnak, egy szóval sem zsugorítják össze bűnüket, nem tagadnak, nem vonnak vissza semmit s ezzel súlyos bűnt követnek el: lehetetlenné teszik, hogy megvessük őket. Szégyeljük, hogy a kommunizmusnak vannak fanatikusai, akiknek az eszme több, mint rongy életük, a polgári gondolatnak ellenben nincsen. Amit ezek az „eszméikért elkövettek, azt, ha helyt kell állni, letagadják. Annyi bűn esett meg s egyetlen egy bűnös sem akadt, aki mondta volna: igenis, azt tettem, mert meggyőződésemet szolgáltam, s amit tettem, annak elébe állok.

Örmények és törökök

Említettük, hogy a széprodalom nem feltétlenül segíti a történész munkáját (sőt !) azonban természetesen akadnak kivételek, láttuk már például Zilahy Lajos műveit, aki érzékenyen, szigorú igazmondással írta műveit. A kivételek közé tartozik még Herczeg Ferenc is, a többszörösen felejtésre ítélt írófejedelem. Pedig novellái, politikai tárcái rendkívül éles villanófényben mutatják korát, kortársait, és széleskörű műveltsége, utazásai segítségével olyan tájakra is elkalauzolja az olvasót, amelyek földrajzilag közel vannak hozzánk, a múltban szellemileg is megvolt a kapcsolat, mára azonban mindent el kellett felejtenünk. 



Az egyik ilyen táj Levante, - ahová utána csak Gárdonyi kalauzolja olvasóit az Egri csillagokban - ahol az A honszerző című regényében egy mindmáig éles, véres, kegyetlen konfliktust idéz fel, az örmény-török ellentétet. A mű 1904-ben jelent meg, ez is maga a változó múlt: megmutatja e konfliktus hosszantartóságát, maholnap másfélévszázados megoldatlanságát. Herczeg maga is a változó múlt, személyének és műveinek tiltottsága olyan életművet rejtett el, amelyből rengeteg, ma történő esemény oka visszafejthető lenne.A lélegzetelállítóan szép képek innen valók.


Szmirnában való tartózkodásának hatodik esztendejében egy titokzatos és kecses kis teremtés szegte keresztbe Szitnyay élete útját. Zábel. Nyolcesztendős örmény leányka volt. Eregliben, a Fekete tenger ázsiai mellékén született. A lidiai partokra egyike a véres förgetegeknek sodorta, amelyek az ozmán birodalmat olykor meg szokták rázni és Európát arra emlékeztetik, hogy az Aranyszarv partján pogány az úr. Eregliben fanatikus kurdok, alkalmasint török nagyurak biztatására, megtámadták az örményeket és förtelmes mészárlást vittek véghez. Örmény patrióták aztán vagy harminc árvagyermeket, akiknek szüleiket fölkoncolták Eregliben, szétküldözgettek a kisázsiai városokba, vagyonos hitsorsosaik irgalmába ajánlva őket. Szmirnába nyolcat hoztak a kis áldozatok közül és velük jött Zábel is. 


[...]
György a seikkal beszélgetett, amikor egyik beduin fiu a dühtől eltorzult arccal lépett ki a granáriomból. O most kapta ki a bérét és mértéktelenül felháborodott az örmény fukarságán, hogy lefogta pénzéből a falapát árát, amely véletlenül eltörött a fiu kezében. A beduinokon meglátszott, hogy a társukon esett méltatlanságát a törzs becsülete ellen intézett merényletnek hajlandók tekinteni. Szitnyaynak ekkor eszébe jutott, hogy hasznára fordíthatná az emberek ingerültségét.
— Itt van két ezüst medsidie, mondta, — kaptok még hármat, ha megteszitek azt, amit mondok... Maradjatok utoljára a fizetésnél... Akkor követeljétek Kupeliántól a lapát árát. Nem fogja megadni. Akkor ragadjátok meg és dugjátok egy üres zsákba. A zsákot kössétek be, de ügyeljetek, hogy meg ne fulladjon... Ha elvegeztétek dolgotokat, üljetek tevére és menjetek haza Allah nevében. Az örmény rászolgált a kis leckére, nektek pedig nem lesz érte bántódástok, meit hiszen ti a nagy padisah kedves gyermekei vagytok.
A durva tréfa nagyon is a kedvükre volt a jenibazári legényeknek. Nemsokára derült arccal jöttek ki a granáriomból és magukra csapták a nagy ajtót. Belülről tompán hangzott Kupelián üvöltése. A legények átvették Györgytől a három medsidiát, Allah oltalmába ajánlották és seikjukkal tevére szállva, sietve elhagyták az udvart.


[...]
Az életbiztosításnak levantei módja nem éppen érdektelen. Egy nagyszakállú vidéki hodsa áll meg csacsijával a Kemer Gyádessziben Kupelián háza előtt. Ott nyeregből száll, tisztességtudóan leveti papucsát és odalép az örmény elé.
— Allah gyarapítsa éveidet, derék Kupelián !
— Mi jót hoztál, hodsa ?
— Újságot hozok, derék Kupelián. Tegnap hat beduin ember volt nálam. Éjfélkor jöttek és azt követelték J:ölem, hogy hallgassam meg esküjüket. A koránra tették kezüket és esküdtek.
— És mi közöm nekem a beduinok esküjéhez ?
— Neked esküdtek, uram. Ha az a magyar ember, aki meg szokta tőlünk venni a gubacsot, meghalna, akkor ők téged két héten belül megölnek. Erre esküdtek, azután egy birkát ajándékoztak nekem és azt mondták, hogy jöjjek el hozzád.
— Mi a nevük a gazembereknek?
— Nem tudom, uram, sok beduin jár most ezen a vidéken.
— És ha gutaütésben, vagy rossz betegségben pusztulna el a kötnivaló magyar, a beduinok akkor is állnak esküjüknek?
— Alinak bizony, uram, mert egy-egy arany fontot kaptak fejenkint, az pedig szép pénz. Azért jó lesz, ha imádkozol a magyar ember egészségéért, hogy magad is békében élhesd az időt, amelyet Allah kimért a számodra.
A hodsa minden jókat kívánt Kupeliánra, felült megint a csacsijára és hamarosan eltűnt abban az ezüstszínű porfelhőben, amelyet a tevekaravánok vertek föl az utcán.
Több merényletet nem követtek el Szitnyay ellen. Rákövetkező tavaszszal egy kis láza lett: amikor Kupelián ezt meghallotta, nagyon megijedt és csak akkor nyugodott meg újból, amikor hírét vette György fölépülésének
[...]
Hallottad, barátom, hogy mi történt Sztambulban ? — kérdezte az öreg.
— Hallottam. Örmény összeesküvők megszállották az ottomán bank palotáját és dinamitbombákat dobáltak a járókelőkre.
A seik szidni kezdte az angolokat, akik szabad elvonulást biztosítottak az összeesküvőknek. Majd nagy megelégedés hangján emlékezett meg a szörnyű mészárlásról, amelyet a kurdok és ozmánok a sztambuli örményvárosban rendeztek.
— Nem is lesz békesség a padisah birodalmában, míg el nem pusztult az utolsó örmény!
A seik arca elborult a fanatikus haragtól. Az egyébként oly nyugodt és méltóságos öreg félelmetes volt ebben e pillanatban. A szolga egy csomó európai levelet tett György elé és a beduin, aki tapintatosabb és gyöngédebb volt sok európai klub-embernél, azonnal kezet fogott a barátjával és magára hagyta.
[...]
Egész télen át forrongásban voltak a szmirnai, de főleg a környékbeli mohamedánok. A nyugtalanságot bizonyos konstantinápolyi eredetű híresztelések okozták, amelyek gyilkos haragra tüzelték az igazhívőket az örmények ellen. Valami titkos, hatalmas kéz éleszthette a tüzet, mert való igaz, hogy mindazokat, akiket egyes örmény embereken elkövetett erőszakoskodások miatt törvény elé állítottak, rendszeresen fölmentette a török bíróság. A mohamedán falvakban tehát elhitték, hogy a konstantinápolyi padisah óhajtja az összes szmirnai örmények kiirtását.
Egy este — Szitnyay a Minguszék asztalánál vacsorázott — egy örmény boltossegédjük fakó arccal és a rémülettől vacogó fogakkal rontott be és térden állva könyörgött nekik, hogy mentsék meg az életét, mert az örmény városban rettenetes mészárlás folyik. A környékbeli parasztok nagy csoportokban és állig fegyverben, gyilkolva és fosztogatva járják be a kasszabai pályaudvar tájékát.
György a pályaudvar felé akart sietni, üzlettársa azonban a lelkére beszélt, hogy maradjon otthon. A mohamedán ember lelkében mindig ott lappang valami vérszomjúság őseinek ragadozó természetéből; rendes körülmények között békeszerető, jámbor és becsületes ember, de ha lángot vet a fanatizmusa, akkor nem ismeri többé a szomszédját és barátját, csak igazhívőt és hitetlen ebet ismer.
Valaki azt kiáltotta az utcán, hogy ég a Kemer Gyádesszi és ekkor nem volt többé maradása Györgynek. Zábelre gondolt és a veszedelemre, amelyben kis barátnője forog. Ha a gyilkosok eljutnak a Gyádesszibe, akkor biztos, hogy először is Kupelián házának esnek neki. A lidiaiak az örmények közül senkit sem gyűlöltek annyira, mint éppen a gubacskereskedőt, aki a parasztok leglelketlenebb és legarcátlanabb fosztogatója volt.
A főkonzulok időközben kéréseikkel és fenyegetődzéseikkel rá tudták venni a válit, hogy vonultassa ki a katonaságot. A nizámok közbelépésében azonban nem volt köszönet. Megelégedtek annyival, hogy elzárták a Kemer Gyádesszinek a belvárosba vezető részét, ott aztán cigarettára gyújtottak és puskatussal visszavertek minkit, aki a közelükbe jött, a gyilkosok pedig azalatt zavartalanul folytathatták förtelmes munkájukat. Györgyöt nem bocsátották be az utcába. Jó ideig ott állott a szuronyos puskák mögött és nézte a távolban lobogó piros tűzfényt. A tűz felől olyan vad ordítozás hallatszott, mintha két veszett farkascsorda marcangolná egymást. A piros gőzben vad árnyékok ugrándoztak. Az utca közepén, vagy húsz lépésnyire a katonák sorfalán túl, egy agyonvert ember feküdt...

[...]
A sikátort nem őrizték a nizámok. György rohanva sietett előre. Útközben megbotlott egy ember holttestében ; visszanézett: a halottnak nem volt feje. Aztán, rekedt ordítozást és röhögést hallott. Egy fordulónál megállott és a fal mellé lapult. Förtelmes dolgot látott. Vagy tíz ember ujongva ugrált körben és fütykösökkel verte a tizenegyediket, aki a földön feküdt. A megtámadott már régen halott volt, a vérszomjukban telhetetlen gyilkosok azonban még egyre ütötték, tépték, marcangolták. Fehérburnuszus legények voltak valamennyien. Bizonyos, hogy egy csepp bort sem ittak, azért mégis úgy tántorogtak, kurjongattak, mint a részeg emberek, testüket úgy rázta a gyilkos düh, mint a hideglelés.
Az egyik legény most észrevette Györgyöt és feléje rohant.
— Jöszte, kutya! — ordította.
György a revolverét szegezte támadója mellének.
— Vissza, én nem vagyok örmény!
A támadó, bár minden fegyvere a fütyköse volt, nem hátrált meg a pisztoly elől.
— Kutya frank vagy! — ordította.
Egy másik legény azonban közbe vetette magát.
— Vissza, cudar, — kiáltotta a társára, — hiszen ez a mi magyar barátunk !
[...]
Éjfél után a nizámok — alkalmasint felsőbb parancsra — megemberelték magukat és rendet csináltak az örményvárosban. Az európai konzulok is partra szállították a kikötőben horgonyzó gőzhajók legénységét, ezek aztán fegyveres kavaszok vezetése mellett bejárták a Kamer Gyádesszit. A gyilkosok közül egyet se fogtak el. Mint egy gonosz álom rémlátásai, úgy eltűntek a hajnali párában.
Egy dalmát matrózcsapat benézett a Kupelián udvarára is. A ház helyén már csak egy kormos romhalmaz bocsátotta füstjét a szürke égboltozatnak. György a kerítésfal tövében ült és ölében tartotta az egyre remegő és nyöszörgő leányt. A matrózok, akik Szitnyayban megismerték honfitársukat, a máltai utcába kisérték őket. A Gyádesszi már akkor megelevenedett a bevonuló karavánoktól, amelyeknek hatalmas tevéi lomha méltósággal gázoltak át a fekete vértócsákon. 
 [...]

A fehérterror

A címben szereplő szó mindmáig csak heves hőbörgést vált ki, pedig igencsak időszerű volna ezt a témát is feldolgozni - noha például eltelt harminc év Kádár halála óta, és róla sincs tisztességes életrajz ! - főleg annak fényében, hogy a legfontosabb tény már rég ismert. Ezt pedig az, amit Gosztonyi Pétertől kezdve Bencsik Gáborig mindenki kimond: a vörösterrorral ellentétben nem államilag, nem felülről szervezték, semmilyen parancsot nem adtak ki ilyen cselekedetekre. Az állítás legstilszerűbb bizonyítéka Pilch Jenő 1928-as Horthy-életrajzában, a 174. oldalon található.

A teljességre való tárgyilagos törekvés és az igazság azonban megkövetelik azt is, hogy ennek az időszaknak igen sajnálatos, kegyetlen és emberileg elitélhető, de az előzmények folytán megokolt olyan eseményeit is megemlítsük, amelyek- ben mindenki bíráskodott a magán és másokon ejtett sérel- mekért és gyalázatokért, és pedig úgy, ahogy vérmérséklete éppen hajtotta. A ((fehérterrort, a ((népitéleteket, az ((atro- citásokii-at elhallgatni, letagadni vagy felettük napirendre térni nem lehet



A legdúltabb idegállapotban és fékező erő hiányában ugyanis elemi erővel tört ki az egész Dunántúlon, és csak igen lassan ült el egészen a lakosság és a katonaság rettentő elkeseredése azok ellen, akik elárulták a magyar hazát; akik elsikkasztották a szabadságot és a függetlenséget ; akik ezt a szerencsétlen országot kísérleti patkány gyanánt élve boncolgatták és sanyargattákn akik a történelmi Magyarország holttestéről letéptek minden csillogást, és mezítelenül, sárral bemocskolva, erényeit meg gyalázva, hibáira és vétkeire unos-untalan rámutatva, az egész világ megvetésének dobták oda; akik felforgatták nemcsak politikai és jogrendszerünket, hanem egész társadalmi életünket is; akik bűnre, becstelenségre és erkölcstelenségre nevelték és uszitották serdülő hatalságunknak mind a két nemét; akik a bűnt erénnyé avatták ; akik az emberiség salakját ránk szaba dították és haramiák módjára szervezetten és előre megfontol- tan becstelen és irtózatos gaztetteket követtek el; akik egy mosolygásért vagy egy lepedőért, vagy néha még semmiért is megrendelésre szemrebbenés nélkül gyilkoltak; akik azt hir dették, hogy ((száz hulla nullai); akik számtalan kisgazdát és földmívest végeztek ki Nyugat-Magyarországon; akik gyaláz ták a vallást; akiknek jelszava az volt: ((ne féljetek a vértől, vér nélkül nem lehet dolgozni, vér nélkül nincs terror és terror nélkül nincs diktatúrai); akik azzal biztattak: ((legyetek ravaszok, mint a kígyók és kegyetlenek, mint a fenevadaki); akik vérebek módjára az ellenforradalmárokkal válogatott kínzások és ádáz kegyetlenségek között: keresztrefeszítésekkel, kettéfürészelésekkel, szöges koszorúkkal, bevarrt szájakkal végeztek stb.
Nem csoda, hogy a pszichikai és fizikai terror alól felszabadultak elvesztették ítélőképességüket és erkölcsi akaraterejüket
A bosszú, sajnos, sok esetben csakis a kalapácsot érte, nem pedig azt a kezet, amely az ütést irányította és mérte ; sőt még olyanokra is lesujtott, kiknek a kommunizmus bűneiben részük nem volt.
Idéznünk kell itt a fővezérségnek az önbíráskodások be szüntetésére vonatkozó 1919. augusztus 28-án kelt rendeletébe foglalt következő okokat is:
((A fővezérséghez naponta érkeznek jelentések egyrészt karhatalmi alaku latok túlkapásairól, másrészt akciókról és népítéletekről, továbbá pedig arról, hogy a kormánybiztosok, közigazgatási hatóságok és különböző katonai parancs- nokságok a bűnösök letartóztatása, kivizsgálása, elítélése körül gyengék, tűrik az agitációt kommunista irányban és legfeljebb jelentéseket írnak. Ez a két momentum - a hatóságok gyengesége egyrészt, a karhatalmak túlkapásai és népítéletek másrészt - egymással a legszorosabban összefüggenek. A Dunán túlon tegnap két kommunista puccskísérlet történt, amelyek gyenge karhatalmi erők erélyes fellépésére összeomlottak. Ezek a kísérletek a hatóságok gyenge ségének rovására irandók.))5
És az atrocitások ellen a hadügyminisztérium már az első pillanatban, augusztus 10-én, majd később 14-én. sőt még ezután is többször, erélyesen fellépett, mert eltiltotta az egyoldalú intéz kedéseket, rendeletet bocsátott ki, hogy a karhatalmak minden nemű erőszakos intézkedéstől és kivégzésektől feltétlenül tartóz kodjanak és hogy az alárendelt összes parancsnokságokat utasí tani kell, hogy a csapatok garázdálkodásait, népítéletek tartását stb. erélyesen akadályozzák meg és hogy a csapatokat és osz tályokat arra kell felhívni, hogy tettvágyukat inkább az ország felépítésénél és újraszervezésénél fejtsék ki.6