Wednesday, 21 June 2017

Örmények és törökök

Említettük, hogy a széprodalom nem feltétlenül segíti a történész munkáját (sőt !) azonban természetesen akadnak kivételek, láttuk már például Zilahy Lajos műveit, aki érzékenyen, szigorú igazmondással írta műveit. A kivételek közé tartozik még Herczeg Ferenc is, a többszörösen felejtésre ítélt írófejedelem. Pedig novellái, politikai tárcái rendkívül éles villanófényben mutatják korát, kortársait, és széleskörű műveltsége, utazásai segítségével olyan tájakra is elkalauzolja az olvasót, amelyek földrajzilag közel vannak hozzánk, a múltban szellemileg is megvolt a kapcsolat, mára azonban mindent el kellett felejtenünk. 



Az egyik ilyen táj Levante, - ahová utána csak Gárdonyi kalauzolja olvasóit az Egri csillagokban - ahol az A honszerző című regényében egy mindmáig éles, véres, kegyetlen konfliktust idéz fel, az örmény-török ellentétet. A mű 1904-ben jelent meg, ez is maga a változó múlt: megmutatja e konfliktus hosszantartóságát, maholnap másfélévszázados megoldatlanságát. Herczeg maga is a változó múlt, személyének és műveinek tiltottsága olyan életművet rejtett el, amelyből rengeteg, ma történő esemény oka visszafejthető lenne.A lélegzetelállítóan szép képek innen valók.


Szmirnában való tartózkodásának hatodik esztendejében egy titokzatos és kecses kis teremtés szegte keresztbe Szitnyay élete útját. Zábel. Nyolcesztendős örmény leányka volt. Eregliben, a Fekete tenger ázsiai mellékén született. A lidiai partokra egyike a véres förgetegeknek sodorta, amelyek az ozmán birodalmat olykor meg szokták rázni és Európát arra emlékeztetik, hogy az Aranyszarv partján pogány az úr. Eregliben fanatikus kurdok, alkalmasint török nagyurak biztatására, megtámadták az örményeket és förtelmes mészárlást vittek véghez. Örmény patrióták aztán vagy harminc árvagyermeket, akiknek szüleiket fölkoncolták Eregliben, szétküldözgettek a kisázsiai városokba, vagyonos hitsorsosaik irgalmába ajánlva őket. Szmirnába nyolcat hoztak a kis áldozatok közül és velük jött Zábel is. 


[...]
György a seikkal beszélgetett, amikor egyik beduin fiu a dühtől eltorzult arccal lépett ki a granáriomból. O most kapta ki a bérét és mértéktelenül felháborodott az örmény fukarságán, hogy lefogta pénzéből a falapát árát, amely véletlenül eltörött a fiu kezében. A beduinokon meglátszott, hogy a társukon esett méltatlanságát a törzs becsülete ellen intézett merényletnek hajlandók tekinteni. Szitnyaynak ekkor eszébe jutott, hogy hasznára fordíthatná az emberek ingerültségét.
— Itt van két ezüst medsidie, mondta, — kaptok még hármat, ha megteszitek azt, amit mondok... Maradjatok utoljára a fizetésnél... Akkor követeljétek Kupeliántól a lapát árát. Nem fogja megadni. Akkor ragadjátok meg és dugjátok egy üres zsákba. A zsákot kössétek be, de ügyeljetek, hogy meg ne fulladjon... Ha elvegeztétek dolgotokat, üljetek tevére és menjetek haza Allah nevében. Az örmény rászolgált a kis leckére, nektek pedig nem lesz érte bántódástok, meit hiszen ti a nagy padisah kedves gyermekei vagytok.
A durva tréfa nagyon is a kedvükre volt a jenibazári legényeknek. Nemsokára derült arccal jöttek ki a granáriomból és magukra csapták a nagy ajtót. Belülről tompán hangzott Kupelián üvöltése. A legények átvették Györgytől a három medsidiát, Allah oltalmába ajánlották és seikjukkal tevére szállva, sietve elhagyták az udvart.


[...]
Az életbiztosításnak levantei módja nem éppen érdektelen. Egy nagyszakállú vidéki hodsa áll meg csacsijával a Kemer Gyádessziben Kupelián háza előtt. Ott nyeregből száll, tisztességtudóan leveti papucsát és odalép az örmény elé.
— Allah gyarapítsa éveidet, derék Kupelián !
— Mi jót hoztál, hodsa ?
— Újságot hozok, derék Kupelián. Tegnap hat beduin ember volt nálam. Éjfélkor jöttek és azt követelték J:ölem, hogy hallgassam meg esküjüket. A koránra tették kezüket és esküdtek.
— És mi közöm nekem a beduinok esküjéhez ?
— Neked esküdtek, uram. Ha az a magyar ember, aki meg szokta tőlünk venni a gubacsot, meghalna, akkor ők téged két héten belül megölnek. Erre esküdtek, azután egy birkát ajándékoztak nekem és azt mondták, hogy jöjjek el hozzád.
— Mi a nevük a gazembereknek?
— Nem tudom, uram, sok beduin jár most ezen a vidéken.
— És ha gutaütésben, vagy rossz betegségben pusztulna el a kötnivaló magyar, a beduinok akkor is állnak esküjüknek?
— Alinak bizony, uram, mert egy-egy arany fontot kaptak fejenkint, az pedig szép pénz. Azért jó lesz, ha imádkozol a magyar ember egészségéért, hogy magad is békében élhesd az időt, amelyet Allah kimért a számodra.
A hodsa minden jókat kívánt Kupeliánra, felült megint a csacsijára és hamarosan eltűnt abban az ezüstszínű porfelhőben, amelyet a tevekaravánok vertek föl az utcán.
Több merényletet nem követtek el Szitnyay ellen. Rákövetkező tavaszszal egy kis láza lett: amikor Kupelián ezt meghallotta, nagyon megijedt és csak akkor nyugodott meg újból, amikor hírét vette György fölépülésének
[...]
Hallottad, barátom, hogy mi történt Sztambulban ? — kérdezte az öreg.
— Hallottam. Örmény összeesküvők megszállották az ottomán bank palotáját és dinamitbombákat dobáltak a járókelőkre.
A seik szidni kezdte az angolokat, akik szabad elvonulást biztosítottak az összeesküvőknek. Majd nagy megelégedés hangján emlékezett meg a szörnyű mészárlásról, amelyet a kurdok és ozmánok a sztambuli örményvárosban rendeztek.
— Nem is lesz békesség a padisah birodalmában, míg el nem pusztult az utolsó örmény!
A seik arca elborult a fanatikus haragtól. Az egyébként oly nyugodt és méltóságos öreg félelmetes volt ebben e pillanatban. A szolga egy csomó európai levelet tett György elé és a beduin, aki tapintatosabb és gyöngédebb volt sok európai klub-embernél, azonnal kezet fogott a barátjával és magára hagyta.
[...]
Egész télen át forrongásban voltak a szmirnai, de főleg a környékbeli mohamedánok. A nyugtalanságot bizonyos konstantinápolyi eredetű híresztelések okozták, amelyek gyilkos haragra tüzelték az igazhívőket az örmények ellen. Valami titkos, hatalmas kéz éleszthette a tüzet, mert való igaz, hogy mindazokat, akiket egyes örmény embereken elkövetett erőszakoskodások miatt törvény elé állítottak, rendszeresen fölmentette a török bíróság. A mohamedán falvakban tehát elhitték, hogy a konstantinápolyi padisah óhajtja az összes szmirnai örmények kiirtását.
Egy este — Szitnyay a Minguszék asztalánál vacsorázott — egy örmény boltossegédjük fakó arccal és a rémülettől vacogó fogakkal rontott be és térden állva könyörgött nekik, hogy mentsék meg az életét, mert az örmény városban rettenetes mészárlás folyik. A környékbeli parasztok nagy csoportokban és állig fegyverben, gyilkolva és fosztogatva járják be a kasszabai pályaudvar tájékát.
György a pályaudvar felé akart sietni, üzlettársa azonban a lelkére beszélt, hogy maradjon otthon. A mohamedán ember lelkében mindig ott lappang valami vérszomjúság őseinek ragadozó természetéből; rendes körülmények között békeszerető, jámbor és becsületes ember, de ha lángot vet a fanatizmusa, akkor nem ismeri többé a szomszédját és barátját, csak igazhívőt és hitetlen ebet ismer.
Valaki azt kiáltotta az utcán, hogy ég a Kemer Gyádesszi és ekkor nem volt többé maradása Györgynek. Zábelre gondolt és a veszedelemre, amelyben kis barátnője forog. Ha a gyilkosok eljutnak a Gyádesszibe, akkor biztos, hogy először is Kupelián házának esnek neki. A lidiaiak az örmények közül senkit sem gyűlöltek annyira, mint éppen a gubacskereskedőt, aki a parasztok leglelketlenebb és legarcátlanabb fosztogatója volt.
A főkonzulok időközben kéréseikkel és fenyegetődzéseikkel rá tudták venni a válit, hogy vonultassa ki a katonaságot. A nizámok közbelépésében azonban nem volt köszönet. Megelégedtek annyival, hogy elzárták a Kemer Gyádesszinek a belvárosba vezető részét, ott aztán cigarettára gyújtottak és puskatussal visszavertek minkit, aki a közelükbe jött, a gyilkosok pedig azalatt zavartalanul folytathatták förtelmes munkájukat. Györgyöt nem bocsátották be az utcába. Jó ideig ott állott a szuronyos puskák mögött és nézte a távolban lobogó piros tűzfényt. A tűz felől olyan vad ordítozás hallatszott, mintha két veszett farkascsorda marcangolná egymást. A piros gőzben vad árnyékok ugrándoztak. Az utca közepén, vagy húsz lépésnyire a katonák sorfalán túl, egy agyonvert ember feküdt...

[...]
A sikátort nem őrizték a nizámok. György rohanva sietett előre. Útközben megbotlott egy ember holttestében ; visszanézett: a halottnak nem volt feje. Aztán, rekedt ordítozást és röhögést hallott. Egy fordulónál megállott és a fal mellé lapult. Förtelmes dolgot látott. Vagy tíz ember ujongva ugrált körben és fütykösökkel verte a tizenegyediket, aki a földön feküdt. A megtámadott már régen halott volt, a vérszomjukban telhetetlen gyilkosok azonban még egyre ütötték, tépték, marcangolták. Fehérburnuszus legények voltak valamennyien. Bizonyos, hogy egy csepp bort sem ittak, azért mégis úgy tántorogtak, kurjongattak, mint a részeg emberek, testüket úgy rázta a gyilkos düh, mint a hideglelés.
Az egyik legény most észrevette Györgyöt és feléje rohant.
— Jöszte, kutya! — ordította.
György a revolverét szegezte támadója mellének.
— Vissza, én nem vagyok örmény!
A támadó, bár minden fegyvere a fütyköse volt, nem hátrált meg a pisztoly elől.
— Kutya frank vagy! — ordította.
Egy másik legény azonban közbe vetette magát.
— Vissza, cudar, — kiáltotta a társára, — hiszen ez a mi magyar barátunk !
[...]
Éjfél után a nizámok — alkalmasint felsőbb parancsra — megemberelték magukat és rendet csináltak az örményvárosban. Az európai konzulok is partra szállították a kikötőben horgonyzó gőzhajók legénységét, ezek aztán fegyveres kavaszok vezetése mellett bejárták a Kamer Gyádesszit. A gyilkosok közül egyet se fogtak el. Mint egy gonosz álom rémlátásai, úgy eltűntek a hajnali párában.
Egy dalmát matrózcsapat benézett a Kupelián udvarára is. A ház helyén már csak egy kormos romhalmaz bocsátotta füstjét a szürke égboltozatnak. György a kerítésfal tövében ült és ölében tartotta az egyre remegő és nyöszörgő leányt. A matrózok, akik Szitnyayban megismerték honfitársukat, a máltai utcába kisérték őket. A Gyádesszi már akkor megelevenedett a bevonuló karavánoktól, amelyeknek hatalmas tevéi lomha méltósággal gázoltak át a fekete vértócsákon. 
 [...]

No comments:

Post a Comment